Gőzölgő kakaó, friss zsemle, fogyi torna zenével, tea tízóraira, egy kis közös munka, terítés, ebéd, táncpróbák, lovasterápia, fellépések, programok, kedvesen berendezett szoba, mosolygós ápolónők, békés hangulat, szépen beosztott napi rutin.

Mégis mi akkor a gond az intézményi élettel?

Kérdésre kérdéssel: mi van, ha én nem zsemlét, müzlit akarok venni a pénzemből? És inkább fociedzésre mennék, vagy egyáltalán: baromira nincs kedvem mozogni? És nem akarok teát, vagy mondjuk nem tízkor, csak 10 óra 47 perckor, amikor kedvem támad inni egyet? És egyáltalán nem akarok beosztást...?

Vagy elég csak feltenni ezt a legegyszerűbb kérdést: te élnél itt, így?

Sokan válaszolhatják erre azt: hát én, jóhogy nem, de nekik ez teljesen jó, nekik pont erre van szükségük. Vannak az értelmi fogyatékossággal élők és vagyunk mi - hajlamosak vagyunk azt gondolni, a két csoportra teljesen más szabályok vonatkoznak. Pedig dehogy.

Nem kell feltétlen a nagyintézményekről szóló - sokszor nagyon is valós - rémtörténeteket hangoztatni, hogy belássuk: a nagylétszámú bentlakásos intézeti élet nem elfogadható. Sokszor elég egy egyébként nagyon is barátságos, kedves, mosolygós intézménybe elmenni (ahogyan tegnap mi is tettük), és megkérdezni magunktól: valóban minden egyes ember pontban tíz órakor akar teát inni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.