Amikor elkezdtem írni a mai bejegyzést T.-ről, aki az elmúlt félévben az asszisztensem volt, rádöbbentem: alig bírom abbahagyni. Rengeteg élmény és gondolat, személyes beszámolók és szakmailag is tanulságos történetek kívánkoztak ki belőlem. Ezért úgy döntöttem: a mai poszt csak a sorozat első darabja lesz. Kövessétek!

Amikor megtudtam: egy értelmi fogyatékossággal élő fiatalember lesz az asszisztensem, kíváncsisággal vegyes örömmel kezdtem készülni a feladatra. Amikor pedig először találkoztam T.-vel, elámultam.

Bár nem volt számomra teljesen ismeretlen ez a terület, mégis őszinte csodálattal vettem tudomásul: milyen talpraesett és eszes, „szinte nem is látszik rajta” – hogy ilyen laikus jellemzést adjak. Lenyűgözött a felismerés: tényleg mennyire más és más minden ember, mennyire különböző képességekkel rendelkezünk – értelmi fogyatékosságtól függetlenül.

T. jött, látott, és belopta magát a szívembe.

Magabiztos volt, mosolygós, nyíltszívű, közvetlen, sokat nevetett, mindenről őszintén véleményt mondott, csak dumált és dumált. Pont ilyennek kell lennie egy kommunikációsnak – gondoltam. A közös munka gördülékenyen kezdődött: az agya szivacsként szívta magába az általam elmondottakat, írtunk, rajzoltunk, beszélgettünk, készültünk „a nagy feladatra”: egy esetleges médiaszereplésre a "Semmit rólunk nélkülünk!" elv jegyében. Médiatréningre mentünk, újságot olvastunk, cikkeket elemeztünk, műfajokat tanultunk. Hamar kiderült: bár T. kiemelkedően jó képességű, jó eszű srác, nem a média a fő érdeklődési területe. Nem árult zsákba macskát: ő jelentkezett ugyan a munkára, és lelkesen vágott bele, azért rendszeresen emlegette, menyire szeret főzni, és hogy ő szíve szerint ezzel foglalkozna.

Ennek ellenére nagy örömmel járt hozzánk, büszke volt a munkájára – elsősorban tán azért, mert itt igazán fontosnak érezhette magát, odafigyeltek, kíváncsiak voltak rá. Nekem azért kétségeim voltak, hiszen ez nem biztos, hogy elég.

Pont mi hangsúlyozzuk mindig: az értelmi fogyatékossággal élőké ugyanolyan heterogén csoport, mint a társadalom egésze. Van, aki jól ír, van, aki nem. Van, aki követi a politikát, van, akit meg hidegen hagynak a pártok. És van olyan, akit érdekel a média világa – van, akinek meg az az álma, hogy szakács legyen. Ebből is gyanakodtam: hosszú távon egyikőnknek sem ez lesz az ideális megoldás.

A vele kapcsolatos későbbi nehézségek azonban – egy tökéletes lenyomatát adják a teljes szociális ellátórendszer és gondnoksági gyakorlat minden egyes hátulütőjének. Ígyhát a történetnek egy lakhatásról szóló blogban is helye van.

Folytatása következik tehát.

Képek forrása: eletkor.hu, sulinet.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.