Intézményekben élőktől nem ritkán hallani: nagy hiány az életükben, hogy a társadalom peremére rekesztve nincsenek "igazi" kapcsolataik, ismeretségeik, barátságaik. "Nem barát az, akinek fizetnek, hogy velem legyen."

Szociális háló volt ma a KULCSprogram képzésének témája is, hiszen az önálló élethez számunkra magától értetődően tartoznak hozzá a legkülönbözőbb társadalmi kapcsolatok: az ismert néni a közértben, a megszokott postás, a fodrász, a kollégák, a szomszéd, és persze a családunk és közeli barátaink. Egy olyan ember számára, aki a világban kicsit nehezebben boldogul, gyakran összemosdónak ezek a kapcsolatok (ahogyan a tapolcai képzés során a mentorok és a leendő lakók is megtanulhatták). Mai feladatainkkal, játékainkkal kicsit ezeket is igyekeztünk tisztázni, és - amint a képen is látszik - azt is összeszedtük, milyennek is kell egy barátnak lennie.

"Márpedig én eldöntöm, hogy nekem melyik párt a szimpatikus, és ez alapján választok. Ha a 18. életévemet betöltöttem, és nem vagyok büntetett előéletű, akkor jogom van szavazni!" - idézem szó szerint A.-t, a KULCSprogram jelenleg is zajló képzésének egyik résztvevőjét. Heves vita alakul ki: ez nem igaz, hiszen ha gondokság alatt állsz, nem szavazhatsz! - állítják a többiek. "Dehogynem, már mért ne lenne jogom hozzá?" - érvel A. Alapvetően tökéletesen igaza van (miért is ne lenne joga szavazni?!), ám sajnos a jelenlegi szabályozás szerint a többiek tudják jól: nincs szavazati joga annak, aki cselekvőképességet kizáró vagy korlátozó gondokság alatt áll. A kérdésről az új alaptörvény születésekor többször is írtunk, és részletesen kifejtettük: a szavazati jog egy demokratikus rendszerben alapvető, legyen biztosítva mindenkinek.

Ma egyébként az önérvényesítés volt a téma: a képzés résztvevői összegyűjtötték, milyen jogaik és kötelezettségeik vannak. "Személyiségi jogok, állampolgári jogok, szabad orvosválasztás joga, szabad vallásgyakorlás joga házasságkötéshez, munkához, magánélethez, a szabadidő tetszés szerinti eltöltéséhez, véleménynyilvánításhoz való jog" - sorolták a résztvevők. Külön kiemelték, joguk van segítséget is kérni bizonyos dolgokhoz, és nagy hangsúlyt kapott az önállósághoz, az önálló döntéshez való jog is.

Öröm volt látni: a csoport nem csak a jogait képes bőszen hangoztatni, hanem kötelességeikkel is tisztában vannak. A csekkbefizetéstől a tankötelezettségig, a kollégiumi házirendtől a biztonsági öv használatáig, és a hiteltörlesztéstől a szerződések betartásáig a résztvevők mindent összeszedtek.

Csak a félreértések elkerülése végett írom le: a képzésen értelmi fogyatékos emberek vesznek részt - akik kiemelkedő tájékozottságról, ötletességről tettek ma is tanúbizonyságot. Olyan képességekről, amelyek alapján könnyedén cáfolható meg minden velük kapcsolatos előítélet. A jogok felsorolása láthatóan nem okozott gondot. Ezek érvényesítése a mindennapokban viszont igencsak kérdéses - többek között a nagylétszámú intézményekben való elhelyezés és a jelenlegi cselekvőképességi szabályok miatt.

Az ÉFOÉSZ (és a jelenleg zajló KULCSprogram) célja szépen igazolódott tehát a mai napon is, hiszen pontosan ezt szeretnénk: valamennyi emberi és szabadságjog teljes mértékben, hátrányos megkülönböztetés nélkül biztosítva legyen az értelmi fogyatékossággal élő személyek számára is.

"Barátkereső" - ezt a szót írtuk a feladatlap tetejére, amit ma a KULCSprogram képzésén kiosztottunk. "Ez jó téma!" - lelkesült fel rögtön az egyik résztvevő.

A barátkereső feladatlap egyébként a közös kedvencek felfedezésére szolgált: a résztvevők az első oszlopba írták be saját válaszaikat (kedvenc színüktől kezdve, kedvenc együttesükön át az álomautójukig), a második oszlopba pedig kategóriánként olyan társuk aláírását kellett gyűjteniük, akik ugyanazt írták be. Ha valakinek a kedvenc színe a kék, az könnyedén talált támogatóra, rosszabbul a különleges válaszokat adók jártak - például, ha valakinek a kedvenc tantárgya: konyhatechnika.

Ennek ellenére úgy tűnt, sokan máris barátra leltek: nagy nevetések, közös feladatmegoldások jellemezték ezt a napot."Hogy párban dolgozhattunk" - emelték ki többen a nap végén, a "mi tetszett ma a legjobban?" kérdésre. A legjobban sikerült műalkotás egyértelműen a közös rajz volt - a körbeadott lapra mindenki csak egy-egy vonalat húzott, az absztrakt, sárkányra emlékeztető képnek végül közösen adtak címet: összetartozás.

Elindult a KULCSprogram elméleti képzése Tapolca után Budapesten is! A mai napon összesen 10 résztvevővel, bemutatkozással, önismereti feladatokkal indítottuk a csoportot.

Mai téma: önismeret

"Ha ismerem magam, meg tudom magam ismertetni az embertársaimmal" - hangsúlyozta az egyik résztvevő, amikor arról beszéltünk, miért is kell az önismeret. A csoporttagok összeszedték, nem csak hivatalos ügyek intézésekor fontos, hogy meg tudjam adni az adataimat, de a lakhatásnak is központi kérdése az önismeret. "Ha összeköltözöm valakivel, tudnom kell, milyen vagyok, meg lehet-e bennem bízni" és "Tükörképet kapjak magamról, hogy mik a belső és a külső tulajdonságaim" - gyűltek a válaszok.

Önmagunk megismerése érdekében mindannyian elkészítettük saját címerünket: életünk eddigi legfontosabb eseményét, az elmúlt év legboldogabb pillanatát kerestük, és azt, miben vagyok jó, és miben szeretnék még fejlődni.

Fontos események, boldog pillanatok

Újra összejöttem a barátnőmmel, elkezdtem önállóan közlekedni, élőben hallottam a Notre Dame orgonistáját, sikerült jó munkát találnom - méltán fontos események gyűltek össze a első kérdésre: mi volt életünkben eddig a legfontosabb? A legboldogabb pillanatok sem különböztek attól, mint ami bármely más csoportban elhangozhatott volna: nyaralás, szülinapi torta, színházi előadás, új barátság, és hogy "betoppant az életembe a szerelem". A résztvevők többsége saját bevallása szerint igencsak házias: sokan említették a takarítást, főzést mint erősségüket, de elhangzott, hogy valaki jól kezeli a számítógépet vagy hogy jól tud egyedül fogat mosni.

És hogy miben szeretnénk jobbak lenni?

Sokan nagyon is gyakorlatias vágyakat fogalmaztak meg: villanyt szerelni, autót vezetni, cukrászdában dolgozni, bébiszitterkedni, vonatokat kezelni.

Szerencsére ezeket nem mind az ÉFOÉSZ-nak kell megtanítani, a képzéstől ugyanis a legtöbben sok új tapasztalatot, jó hangulatot, a támogatott lakhatásról szóló információkat várják. Ha villanyszereléssel nem is, de sok más információ átadásával mindenképp készültünk. Mától két hétig minden napra.

Hamarosan indul a támogatott lakhatásra felkészítő képzésünk Budapesten, amelyre összesen tizenegyen jelentkeztek. A résztvevők között hárman is érkeznek az ÉFOÉSZ által fenntartott érdi lakóotthonból. Náluk jártunk.

Csendes kis utcában, vadregényes, fás-bokros kert előtt állunk meg a verőfényes napsütésben, munkatársammal, T.-vel. A Hajlék Alapítvány otthonának néhány lakója már az ajtóban vár minket, üdvözölnek, örömmel vezetnek körbe otthonukban. A lakóotthonban összesen tízen élnek, tizenegyedik társuk csak délelőttönként csatlakozik hozzájuk - tudom meg a gondozónőjüktől. Az otthon egyetlen hölgy lakója éppen nincs jelen, a kilenc férfi közül sem mindenki.

A Hajlék lakóotthonból érkező önérvényesítők az ÉFOÉSZ márciusi konferenciáján, Ráckevén (Fotó: Wagner Péter)

Ottó hamar bele is kezd beszámolójába; azt mondja, tudja, mi érdekli az újságírókat, hiszen az ő szülei is tévések-rádiósok voltak. Rutinosan meséli az életét, és figyelmeztet, nem szereti, ha a városi emberek kiabálnak, kicsit elege is van már a pestiekből. Én szerencsére csendben voltam. A hangos zenével azonban már nincs gondja: Ottónak legalább 500 kazettából álló gyűjteménye van, például Hobó ás az Omega össze albuma.

István és Sándor együtt mutatják meg közös szobájukat, és bár köztük a korkülönbség több mint 20 év, egyetértésben állítják, hogy nagyon jól kijönnek egymással. "Nem a kor számít. Azt szeretem Pistikében, hogy sok szeretet van benne és ragaszkodás" - mondja Sándor, és elmeséli, gyakran segít neki mindennapi dolgokban, például megágyaz neki, segít öltözködni vagy beköti a cipőfűzőjét. Az otthon mindennapjaiban is vállal plusz feladatokat: postára megy vagy a bevásárlásban segít, ha kell.

Balázs szüleit ábrázoló régi fotókat, gyerekkori képeket is elővesz megmutatni, de könyveire a legbüszkébb. Legkedvesebb olvasmányait többször újra előveszi, a 80 nap alatt a Föld körül, a Kincses sziget, a Gyűrűk ura és a Sherlock Holmes történetek a kedvencei.

Míg én az irodalmi és zenei élményeket vitatom meg a lakókkal, a munkatársamat szóval tartják a többiek, a falra kitett napirendet magyarázzák. Reggeli után minden nap takarítás van: be van osztva, melyik héten ki sepreget, ki mos fel. T. szerint jó a rendszer, a gondos tervezés, hiszen, mint mondja, neki is nagyon fontos a tisztaság, a rend. De a legjobban mégis a dúslombú fák, a sok zöld, a terasz tetszik neki - ebben a szép időben egész nap kint napozna vagy kertészkedne. Később az irodában így összegzi a látottakat:

"Nekem jó volt ott őket meglátogatni, tetszett, hogy jól laknak, beköltöznék én is hozzájuk. Szimpatikus környék volt és csendes hely, helyesek voltak és a nevelőjük is, lakás, berendezések, környezet, szobák, kertjük és a táj is. Szépen be voltak a szobák rendezve, tetszett nekem mind, legközelebb is megyek máshova is, ha hívnak."

Reméljük, hogy hívnak. T. kommunikációs asszisztensként dolgozik az ÉFOÉSZ-nál, és a jövőben egyre többször találkozhatnak majd az ő írásaival, gondolataival is.

Régi adósságomat törlesztem most, amikor végre részletesen is bemutatom a KULCSprogram első három résztvevőjét, a tapolcai lakásba beköltöző fiatalembereket. Zotya, Gyuri és Józsi egy ideje kulcsszereplők az ÉFOÉSZ életében, a támogatott lakhatás meghonosítására irányuló törekvéseinkben. Most tehát az ő történetük következik.

Zotya 33 éves, Budapesten született, majd az ország számos intézményében élt: Kiskőrös után Csopak, majd Veszprém és Gic következett. "Állami gondozó voltam" - mondja, és elmeséli, több szakmát is kitanult az iskolában, többek között a szőnyegszövéshez és a kertészethez is ért. "2001. november 14-én kerültem Lesencetomajra" - meséli ezt is akkurátusan, ahogyan minden mást is, Zotya ugyanis élete fontosabb eseményeit dátumra pontosan sorolja. Például azt is, mikor volt legutóbb Tapolcán vasutas nap, amikor közelről megnézhette kedvenc mozdonyát. Az intézetben is sokan erről ismerték: Zotya mindent tud a vonatokról, szobája tele van a képeikkel, a Nohab mozdony képével nyomott pólót és könyvet is kapott már ajándékba társaitól. Talán a mozdonyoknál is fontosabb szerelme Cilus - barátnője, akivel évek óta együtt vannak, Dákán él. Zotya nem csak a nyugalom miatt élvezi az új életet, hanem a szabadság miatt is: bármikor meglátogathatja a párját, és az új otthonában akár vendégül is láthatja.

Zoli szobatársa már a lesencetomaji lakóotthonban is Gyuri volt. A 31 éves fiatalember szintén Gicen élt, állami gondozottként, majd Várpalota, és Pétfürdő következett. Szőnyegszövést és sövénykertészetet tanult, később egy balatoni hotelben dolgozott. 2002 óta élt Lesencetomajon, ahol ugyan szerette a lakóotthont, főként, ha közösségi program akadt, de nagyon örül, hogy szabadabb életet kezdhet. "Önállóan el tudom végezni a dolgaimat. Így legalább azt csinálok, amit akarok" - mondja lelkesen. Szabadidejében szeret sportolni, kirándulni, internetezni, olvasni - kedvencei az Ady-versek, és a helyi napilapot is mindig átböngészi. Legfőbb hobbija emellett a színjátszás: a lesencetomaji társulattal számos elismerést gyűjtöttek az évek során. Az intézményhez tehát még mindig több szálon kötődik: továbbra is ott próbál legújabb előadásában, és az ott élő barátnőjét is gyakran meglátogatja.

A 37 éves József élte korábban hármójuk közül talán a legönállóbb életet, hiszen sokáig családjával élt, három évvel ezelőtt került csak Lesencetomajra. A fiatalember - aki siketnéma, így jelnyelvtudásom híján én főként írásban kommunikálok vele - Sopronban járt iskolába, majd bútorasztalosnak tanult. Jelenleg kerámiázással foglalkozik a munkahelyén, de máig fájlalja, hogy szeretett szakmájában nem talált állást. Azért is örül, hogy Tapolcán saját lábára állhat, mert nagyon fontos számára a nyugalom, a szabadság, és úgy érzi, több a lehetőség a városban. "Itt lehet akár sétálni a városban, fagyizni, vannak programok" - írja a füzetembe. Gyurihoz hasonlóan Józsi is sportos alkat: szeret focizni, kirándulni, sétálni, valamint strandra vagy moziba jár. Ezt most mind szabadon megteheti - már amennyire a háztartási teendők és munka mellett ideje jut rá.

Több mint két hét telt el azóta, hogy a KULCSprogram segítségével három fiatalember kiköltözött a lesencetomaji fogyatékosok intézetéből, és új, önálló életet kezdett egy tapolcai belvárosi lakásban.

Büszkén jelentjük, a srácok jól vannak, élvezik az önállóságot, a nyugalmat, a nyarat, a jó időt!

A hétvégén lezajlott az első közös nagymosás - miután összespórolták a rávalót, megvették a mosógépet. A segítőjük csak olyankor megy, amikor hívják - egyelőre azért majd minden nap. A programjuk sűrű: múlt hétvégén például focimeccsen voltak, előtte kirándulni, ráadásul a lesencetomaji állásuk mellett sok egyéb pluszmunkát is elvállalnak.

 Nem csak a szorgalmuk, a rendszeretetük is példaértékű: a rendszeres portörlés, porszívózás, takarítás, mosogatás mellett arra is marad idejük, hogy ne csak a tisztaságra, de a rendre is odafigyeljenek. A lakás már egészen otthonossá lett, Zotya kitette a vonatos képeit, Gyuri átrendezte az ágyát, belakták a szobát. A hétvégi főzéshez azért még elkél a segítség, de mindenképpen csapatmunka ez is: közösen döntenek a menüről, együtt vásárolnak be, majd együtt is készítik el a fogásokat.

A pénz beosztását is tanulni kell még: korábban csak annyi zsebpénzt kaptak kézhez, amennyit el is költhettek, ehhez voltak szokva. Most azonban sok mindenre kell gyűjteni: rezsi, közös költségek, élelmiszer, mosógép-vásárlás, vagy más berendezések. Gyuri korábban is hangsúlyozta, tudja, hogy ezt még tanulnia kell, ezzel tehát nincs gond: a fiúk tisztában vannak a spórolás jelentőségével, értik, hogy ez fontos, de egy kis segítségre még szükségük van, hogy flottul menjenek a pénzügyek.

A KULCSprogram által kitűzött cél tehát megvalósult, a folyamat elindult: úton a teljes önállóság felé.

"Az ember egy ilyen oktatáson megmondja a frankót, de az élet az nem ilyen" - szögezte le Győrfi Pál, aki a KULCSprogram és a FECSKE szolgálat mai közös képzését, a budapesti segítők elsősegély-oktatását tartotta. A magas szakmai színvonalért - és tagadhatatlanul a jó hangulatért is - az Országos Mentőszolgálat médiából jól ismert szóvivője felelt.

Bár az újjáélesztésről, égési sérülésekről és vérző sebekről szóló egész napos előadást elsőre esetleg unalmasnak vagy vontatottnak gondolhatnánk, a szakember gyakorlati példáival és magával ragadó stílusával rácáfolt minderre.

"Ha azért vásárolnának egy defibrillátort, hogy például a férjünket megöljük vele, az nem fog menni" - szemléltette az újraélesztő készülék biztonságosságát. A készülék használata utáni pillanatról azonban kénytelen volt kiábrándítani minket: a filmekkel ellentétben a valóságban a beteg valószínűleg nem fog a következő percben felállni és megköszönni a segítséget. A nap végére így összegezte a tanultakat: vége életünk első felének, hiszen mától mindannyian gézlappal, gumikesztyűvel, paraffinolajjal a táskánkban leszünk kénytelenek közlekedni, ha minden elsősegély-helyzetre fel akarunk készülni.

Győrfi Pál mosollyal az arcán, sokszor nevetve beszél hivatásáról, de akár egy-egy elrugaszkodott példát vagy véres történetet is képes jó hangulatban elmesélni. "Lehet, hogy csak én vagyok infantilis, de ilyen komoly témáknál mindig késztetést érzek rá, hogy elvicceljem" - mondja.

Arról is szó esett: fel vannak-e készülve a mentősök, a diszpécserek egy fogyatékos ember hívására. "Már létezik olyan mobil vonal, ahol sms-ben is lehet segítséget kérni, így egy hallássérült vagy beszédében akadályozott ember is ki tud hívni minket" - mondja, és hozzáteszi, bár egyelőre külön értelmi fogyatékos emberek ellátására felkészítő vagy érzékenyítő képzés a mentősöknél nincs, nem találkozott még olyannal, hogy ez problémát okozott volna. Arra a kérdésre, kell-e esetleg valamilyen speciális ellátás egy értelmi fogyatékossággal élőnek, nemigen lehet válaszolni - állítja, hiszen minden eset annyira más és más, hogy a "speciális helyzet" nem is nagyon értelmezhető. "Megláthatták, hogy milyen szerteágazó ez a terület, milyen mélységei vannak: ez mutatja, hogy csak az alapokat lehet elsajátítani, a többihez kell a kreativitás." - összegezte a szóvivő.

Kép forrása: www.mentok.hu

Nagy port kavart nemrégiben az Egyesült Királyságban bemutatott BBC film, amely fogyatékos emberek bentlakásos intézményében zajló méltatlan, embertelen napi gyakorlatokat leplezett le.

Az Európai Unió fogyatékosügyi tanácsadó szerve, a European Disability Forum (EDF - Európai Fogyatékosügyi Fórum) az eset kapcsán közleményében mélyen elítélte a fogyatékos emberek tömegintézményekbe való elzárását, és kiemelte: az intézményesítés súlyos emberi jogi kérdés.

Intézmények és fogyatékosság: emberi jogi kérdés a bentlakásos intézményekben

Június 9, 2011. / / / A fogyatékossággal élő személyek bántalmazása elfogadhatatlan, kivált egy bentlakásos intézményben. Az európai fogyatékosságügyi mozgalom továbbra is azért lobbizik a terület legfőbb döntéshozóinál, hogy vessen véget az intézményesítésnek és támogassa a közösség-alapú életet.

A BBC "Panorama" című műsorát követően - amely fényt derített bentlakásos intézményekben élő, tanulási nehézségekkel vagy személyiségzavarral küzdőkkel és autistákkal szembeni rendszeres bántalmazásra - a legtöbb elkövetőt már letartóztatták.

A program, amelyet május 31-én, kedden sugároztak, egy sor olyan mindennapi rutint mutatott be, amellyel büntették, korlátozták és zaklatták az intézmény lakóit. Mindez a magánkézben lévő Winterbourne View nevű ápoló-gondozó intézményben történt, Bristol közelében, az Egyesült Királyságban. Egy inkognitóban érkező riporter rejtett kamerás felvételei olyan kultúrát lepleztek le, ahol a gondozó személyzet rutinszerűen gúnyolódott, rugdosta, csapkodta, lekötözte az ott élőket. 

Yannis Vardakastanis, az EDF elnöke hangsúlyozta: "Az Európai Fogyatékosügyi Fórum a fogyatékos személyekkel való embertelen intézményi bánásmódot igen súlyos problémának tartja. Azok, akiknek a leginkább szükségük van védelemre és gondoskodásra, úgy vannak elzárva, hogy nem lehet meghallani a hangjukat. A zárt ajtók mögött folyó mindennapi rutin kegyetlen. Az a méltatlan bánásmód, amelynek a fogyatékossággal élő személyek gyakran vannak kitéve, az emberi jogok drámai megsértése. "

Az intézményesítés minden uniós tagállam számára egyértelműen emberi jogi kérdés.

Az egyetlen megoldás: a közösségben élés.

Kitagolás???

Egy civil lakóotthon létrehozásában, fenntartásában és működtetésében vezető szerepet vállaló, és a fogyatékos emberek sorsáért aggódó magánemberként szeretnék néhány gondolatot fűzni a mostanában „kitagolás”-ként elhíresült mozgalomhoz, és az azt körülvevő sajtómegmozdulásokhoz.

Fontos volna mindenkiben tudatosítani, hogy a „kitagolás”, bár nagyon szakmaiasan hangzik, a valóságban mégis nem más, mit egy súlyos adósság törlesztése a fogyatékkal élőkkel szemben, mely adósságot a többségi társadalom elsősorban embertelen bánásmódban, emberi jogok sárban tiprásában, emberek ezreinek gyakran halálig tartó szenvedés okozásában, illetve mindezek iránti közömbösségben, vétkes hallgatásban halmozott fel az elmúlt évtizedekben. Döntően most is ez jellemzi azt az intézményrendszert, melyre a mai napig milliárdokat költ az állam, az adózók pénzéből. Jól tudom, hogy ezekkel a szavakkal sok jó szándékú ember érzéseit sértem meg, akik megpróbálják tudásuk legjavát nyújtva kiszolgálni ezt az embertelen rendszert, de az ő önérzetük könnyebben gyógyul, mint azok az elgáncsolt életek, melyeknek egy intézet falai közt esélyük sem adatik a kiteljesedésre. Az emberek 99%-a bele sem képes gondolni abba, hogy mi mindenről kellene lemondania akkor, ha mondjuk a nyomornegyedekben a szegényekkel sorsközösséget vállaló misszionáriusok (pl. Kalkuttai Teréz Anya) példáját követve beköltöznének egy nagy intézménybe, és csak annyit, és olyat fogadnának el mindenből (étel, ital, ruházat, pénz, kapcsolatok, törődés, elfogadás, megbecsülés, intimitás, együttérzés, szabadság, szeretet, stb.) amennyit a többi sorstárs megkap.

A „kitagolás” tehát nem egy gazdasági tranzakció, nem egy pályázati program, és nagyon bízom benne, hogy nem is csupán egy nagyobb EU-s forrás megszerzésének feltétele! Még nagyon sokáig lehetne sorolni azokat a tényeket, és a körülményeket, melyek méltán alkalmasak arra, hogy sokkoljuk magunkat, és a közvéleményt, melyek mind mélyebben rádöbbentenek arra, hogy milyen súllyal nehezedik országunkra a fogyatékosságukért méltánytalanul megbüntetett embertársaink megoldatlan ügye.

A nagy intézetek megszüntetésének folyamatát nem pénzügyi eseményeknek kell motiválniuk, hanem belső meggyőződésnek. Most mégis az érdeklődés középpontjába, a financiális gondokat megsegítendő, egy felcsillanó halvány remény került: Mintegy, tizennégy milliárd forintnyi EU-s támogatás, melynek feltétele 2013-év végéig 1500 emberélet megmentése. Mellesleg, két évvel ezelőtti számítások szerint, öt millió forintra tették egy ember „kitagolásának” költségeit. Ezzel az ötmillió forint/fő összeggel is legalább 2800 főt ad ki ez a rendelkezésre álló forrás. Arra, hogy miért ötmillió forint egy ember kitagolási költsége, világos magyarázat még nem került napvilágra. Azt figyelembe véve, hogy jelenleg kb. 22000 fő él intézetekben, ez az akció még mindig csak 10% körüli ember kimentését tenné lehetővé!!! Mindenesetre ezzel a törlesztés megkezdettnek lenne nyilvánítható.

A nagy kérdés, hogy 1500 fő kis létszámú lakóközösségekbe való elhelyezéséhez elegendő-e a hátra lévő másfél év? Akkor, amikor egy egyszerű férőhelybővítésre szóló működési engedély módosítása a tárgyi feltételek megteremtésétől számított fél, egy éven belül realizálódik, és egy lakóotthon működésének megkezdése számos egyéb feltételnek való megfeleléstől is függ, melyek megléte szakértői bizottságok, és hivatalos szervek kompetenciakörébe tartozik, ez erősen kétséges! Én ki merem mondani, hogy a szociális ellátásokat körülölelő jelen bürokratikus rendszer bábáskodása mellett ez egyszerűen lehetetlen még akkor is, ha az ehhez szükséges beruházások időben, azaz fél, egy éven belül kulcsrakészen, használatba vételi engedéllyel a zsebükben befejeződnének.

E program sikeréhez most összefogásra, értelmes kompromisszumokra, és eddig példátlan rugalmasságra, (már ami a bürokráciát, és nem az emberi jogokat illeti), a résztvevők egyéni gazdasági előnyeinek, és hatalmi érdekeinek mellőzésére, és a megvalósítók ésszerű megválasztására van szükség.

Az idő kevés. Tekintsük józanon át, miről is van szó! A nagy létszámú intézmények helyett annyi kis létszámú lakóközösséget kell létrehozni, amelyekben összesen legalább 1500 fő, nagy intézményben tartott ember is helyet kaphat. Igen, ez így már nem „kitagolás”. Azonban, ha nem így közelítjük meg a teendőket, akkor véleményem szerint nem érünk el mást, csak, hogy esetleg 1500 embert lecserélnek a nagy intézmények, akik valamilyen formailag megfelelő kisebb házba költöznek, és a helyükre olyanok kerülnek, akik még eddig nem voltak intézetben. Erre, ha kell, garanciát nyújtanak a nagy intézetek várólistái.  Könnyen előfordulhat, hogy nagy intézetek egymást között bonyolítanak le kitagolási programokat, így erősítve meg az intézetek infrastrukturális hátterét, azonban ez a kitagolási módszer sem a fogyatékkal élők érdekeit fogja szolgálni, hanem a nagy intézetek érdekszféráit támogatja meg. Tehát, ha a nagy intézetekre bízzuk, hogy hozzanak létre magukból kisebb intézeteket, akkor nem csak a nagy intézetek megszűnésére nincs esély, de a szemléletváltás is elmarad, és a cél nem a fent említett adósságunk törlesztése lesz, hanem a tizennégy milliárd bezsebelése. Ebben a megközelítésben, mivel a nagy intézetek nem annyira érdekeltek a program sikerre vitelében, ráadásul akkor is megmaradnak, ha nem jön az a plusz támogatás, erősen kérdéses, hogy egyáltalán van-e értelme belefogni egy ilyen látszat átalakításba! Még egyszerűbben, egy gazdasági, hatalmi, és politikai alapokon működő intézményrendszertől nem várhatjuk el, hogy számolja fel önmagát. Ráadásul maguk a fogyatékkal élők egy ilyen programban, mint a „kitagolás” ugyanolyan „tárgyak”, „számítási alapok”, mint a nagy intézetek mindennapi ellátási praxisában.

Ki tud ma olyan kis létszámú lakóközösségeket életre hívni, és azoknak tárgyi, gazdasági, közösségi, lelki, spirituális hátterét megteremteni, amelyek léte nyomán nem kell szégyenkeznünk pusztán azért, mert mi is a többségi társadalomhoz soroljuk magunkat? A szakmai, gazdasági, jogi, társadalmi közeg mely szereplői képesek felelősséggel felvállalni ezt a szolgálatot?

Nos, a válasz talán nem olyan egyszerű, de mégis néhány feltételnek mindenképpen meg kell felelnie annak a társadalmi szereplőnek, amely ezt az összetett feladatot felvállalhatja.

Mindenek előtt: 1. Semmilyen érdek nem fűzheti a nagy létszámú intézmények fennmaradásához! 2. Az idő rövidsége miatt gyakorlati tapasztalattal kell rendelkeznie a kívánalmaknak megfelelő lakóforma kialakításában, és működtetésében.

Mindezeken túl, valószínűleg, csak egy politikailag semleges, emberi sorsok iránt elkötelezett, társadalmilag széles körűen támogatott értékrenddel bíró közösséget alkotó munkatársakkal működő szervezet tudná felelősséggel magára vállalni ezt a feladatot. Mindezen feltételek megléte esetén van értelme a költségeket, és a bürokratikus környezetet a megvalósítandó feladatokhoz méretezni.

És még egyszer, azért kell álláspontom szerint feltétlenül új lakóközösségeket létesíteni, olyan feltétellel, hogy mondjuk, 70-80%-a a beköltözőknek nagy létszámú intézményből kerüljön ki, mert egyébként csupán a nagy intézmények ellátottjait cseréljük le, nem is biztos, hogy valódi kis létszámú lakóközösségek jönnek létre, és aki még nincs intézményben, annak esélye sem marad elkerülni intézményekben élő társai sorsát. Azonban a legfontosabb, hogy ezzel az 1500 fő „kimentését” célzó programmal megteremthetnénk azt a szemléletváltást, amely garantálná, hogy a totális szemlélet ne szivárogjon vissza holmi gazdasági, hatalmi, vagy politikai érdek csatlósaként a szociális ellátásba. Ellenkező estben könnyen újratermelhetjük a vétlen, kiszolgáltatott emberek, immár igazán sok pénzből, és „szakértelemmel” megvalósított, korszerű körülmények közötti bebörtönzését.

Ezen gondolatok azt a célt szolgálják, hogy megpróbáljunk egy olyan megoldási javaslatot a köztudatba „bedobni”, amely sok szempontból eretneknek tűnhet, de mégis megfontolásra érdemes. Miért ne bízhatnánk az EU-s források megszerzésének feltételéül szolgáló 1500 fő „kimentését” olyan civil fenntartókra, akik már működésükkel, létükkel bizonyítottak, a gyakorlatban megvalósítják a fogyatékkal élők komplex segítését a lakhatás, a munkavállalás, valamint a mindennapi élet egyéb területein, ezért „csak” pénzügyileg kellene őket képessé tenni erre a nagyon is felelősségteljes és összetett feladatra?!

Turba Attila

 Szederfa Otthon Iklad